japánfelderítő

Mivel sok szó esett már bejegy­zé­sek és előa­dás for­má­já­ban is a japán ido­lok­ról, sztár­kul­tusz­ról, ezért gon­dol­tam meg­vizs­gá­lom a témát egy kicsit más szem­szög­ből is.

A külső nem számít

Az iko­nok min­de­nütt jelen van­nak vilá­gunk­ban, és ez Japán ese­té­ben hat­vá­nyo­zot­tan érvé­nyes. Meg­je­le­né­sük tör­tén­jen akár direkt vagy rej­tett módon, „hálóz­za­nak be” min­ket akár nyíl­tan vagy észre­vét­le­nül, de hatás­sal van­nak életünkre. Ezen dol­gok­hoz való kötő­dé­sünk kiala­ku­lá­sá­hoz azon­ban csa­tor­nákra van szük­ség, ame­lyek eljut­tat­ják őket hoz­zánk, és válasz­tási lehető­sé­ge­ket kínál­nak fel szá­munkra. Mind a tár­sa­da­lom­nak, mind a kul­tú­rá­nak, a médi­á­nak és a fogyasz­tó­ipar­nak jelentős sze­repe van az ikon­gyár­tás és köz­ve­tí­tés folya­ma­tá­ban, olyan­nyira, hogy sok­szor már ez képezi fő pro­fil­ju­kat, és ebből szár­ma­zik bevé­te­lük jelentős része. A sztár­gyár­tás ame­ri­kai műfaja pedig, mint tud­juk Japánba is begyűrű­zött és mos­tanra már a médi­u­mok mind­egyi­ké­ben teret hódít.

Már az őskö­zös­sé­gek kiala­ku­lása ide­jén, a kis kom­mu­ná­lis közös­sé­ge­ken belül meg­je­len­tek ezen ragasz­ko­dás pri­mer alak­jai, a sze­mé­lyek és kul­ti­kus tár­gyak iránti bál­vány­imá­dat for­má­já­ban. A val­lá­sok kiala­ku­lása maga után vonta az iko­ni­kus kul­túra kiszé­le­se­dé­sét, meg­je­len­tek az eltérő ágaza­tok szak­rá­lis iste­nei, tár­gyai és jel­ké­pei. Bár a külön­böző val­lá­sok ezen szim­bó­lu­mai mind funk­ci­ó­ban, mind név­ben és érték­rend­ben is eltérő jel­lem­vo­ná­sok­kal ren­del­kez­tek, mégis alap­vetően a hoz­zá­juk fűződő egy­fajta maga­sabb és iste­ní­tett viszony­ban meg­egyez­tek. A fel­vi­lá­go­so­dás huma­nista esz­mé­i­nek elter­je­dé­sé­vel lehető­ség nyílt ezen szak­rá­lis szim­bó­lu­mok pro­fa­ni­zált for­má­i­nak meg­te­rem­té­sére is. Így az iko­nok szép las­san beszi­vá­rog­tak a hét­köz­napi életbe és most már a val­lási cso­por­to­kon túl a csa­ládi kis­kö­zös­sé­gekbe is. A glo­bá­lis náci­ó­kat és az etni­kai közös­sé­ge­ket össze­fogó szim­bó­lu­mo­kon túl meg­je­len­tek a loká­lis terekre kon­cent­rá­lódó, indi­vi­du­á­lis jel­legű iko­nok, ame­lyek már egy­ben az öniden­ti­fi­ká­ció meg­ha­tá­rozó jel­lemzőivé is váltak.

A popu­lá­ris kul­túra pro­duk­tu­mai min­dig alko­tási folya­ma­tok révén szü­let­nek meg, így soha­sem füg­get­le­nít­hetők az egyéntől, aki oly­kor mint előál­lító, oly­kor mint köz­ve­títő jele­nik meg. Ezért talán a sze­mé­lyek­hez fűződő kul­tusz kap­csán nyil­vá­nul meg a leg­szem­betűnőb­ben, nem­csak a bál­vá­nyo­zás műfaja, de az iko­nok köré épülő kul­ti­kus imá­dat is. A lét­re­ho­zott ter­mé­kek mögött, legyen az zenei, képi, vagy írott min­dig áll egy sze­mély, amely kép­vi­seli vagy meg­al­kotja azt, és aki az előál­lí­tott mű „hor­do­zó­jává” és szim­bó­lu­mává válik. Maga a pro­duk­tum soha­sem vál­hat olyan iko­ni­kussá, a popu­lá­ris kul­tú­rá­ban soha­sem övezi az a kul­ti­kus imá­dat, mint azt a sze­mélyt, aki meg­te­remti vagy a nevét adja hozzá. A tömeg­kul­túra pro­duk­tu­mai azért mert tömeg­cik­kek, sokak szá­mára elér­hetőek, így éppen azt a tulaj­don­sá­gu­kat veszí­tik el, ami a sztár­kul­tusz lényege, az elér­he­tet­len­ség és az örökké fenn­álló áthi­dal­ha­tat­lan távol­ság sztár és rajongó között. Ezen távol­ság biz­to­sí­tá­sára pedig kitűnő esz­köz a média.

They love Taylor

A popu­lá­ris kul­tú­rá­ban a sze­mély­kul­tusz sok­kal inten­zí­vebb for­má­ban jele­nik meg. Ebben a folya­mat­ban, és a szo­ro­sabb rajon­gás kiala­kí­tá­sá­ban a keres­ke­delmi tele­ví­zi­ók­nak jelentős és elha­nya­gol­ha­tat­lan sze­re­pük van. A keres­ke­delmi csa­tor­nák nem­csak mint fóru­mok jelen­nek meg, mint tér a sztá­rok­kal való „talál­ko­zásra”, hanem azon túl, hogy beeme­lik őket a hét­köz­na­pokba és a min­den­napi élet része­sévé teszik, a sztár­csi­ná­lás metó­du­sá­ban is meg­ha­tá­rozó jelentő­ség­gel bír­nak. Meg­te­rem­tik a loká­lis sztá­ro­kat, és azok hazai pia­cát is egy­ben. Úgy működ­nek, mint egy eldu­gott vidéki ipari tele­pen lét­re­jött manu­fak­túra, ahol titok­ban neki­áll­nak a sztrá­csi­ná­lás­nak, külön­böző tulaj­don­sá­gok­kal ruház­zák fel őket, és ami­kor piac­ké­pe­sekké vál­nak csa­tor­ná­ju­kon keresz­tül áruvá bocsát­ják őket. Amint ezek a pro­duk­tu­mok elér­ték a kellő keres­leti érté­ket, akkor külön műso­ro­kat kre­ál­nak szá­mukra, ahol jól meg­ter­ve­zett mar­ke­ting­gel és rek­lá­mok­kal támo­gat­ják csa­tor­náik celeb­jeit. Ez az inten­zív „gaz­da­ság­po­li­tika” foko­za­to­san meg­szüli a tár­sa­dalmi igényt a sztá­rok napi celebrálására.

A popu­lá­ris kul­tú­rá­ban kiala­kuló sztár­kul­tusz sok­kal veszé­lye­sebb, mivel a sze­mé­lyek­hez való kötő­dés fana­ti­kus meg­szál­lott­sággá is vál­hat. (Pél­dául van ami­kor az imá­dat öngyil­kos­ság elkö­ve­té­séig fajul.) A sztá­rok ugyanis leg­gyak­rab­ban ide­a­li­zált for­má­ban jelen­nek meg, kisza­kítva hét­köz­napi kör­nye­ze­tük­ből őket. Per­sze a sztá­rok körüli bot­rá­nyok éppúgy részét képe­zik „nép­szerű­sé­gük­nek”, mint sike­res­sé­gük, de a róluk kapott infor­má­ciók objek­ti­vi­tá­sá­ban soha­sem lehe­tünk biz­to­sak. Bár az ember úgy érzi, hogy min­dent tud róluk, ez a tudás sok­szor fals ténye­ket tar­tal­maz­hat melyek a sztár pozí­ci­ó­ját hiva­tot­tak védeni.

Mi lenne velül tele­fon nélkül?

A média tehát ilyen érte­lem­ben nem­csak a sze­lek­ció folya­ma­tát, a beeme­lésre és a kive­tésre jogo­sult­sá­got dönti el, hanem kere­tet és appa­rá­tust is biz­to­sít saját celeb­jeik pia­con való benn­ma­ra­dásra. Hiszen gon­dol­junk csak bele, mi lenne a sztá­rok­kal, ha nem lenne tele­ví­zió, újság vagy inter­net. Vajon mi lenne az a plat­form, ami tere­pet adna a sztá­rok­kal való „érint­ke­zésre” és „kap­cso­lat­tar­tásra”? Mi biz­to­sí­taná a rajon­gás fenn­ma­ra­dá­sát és szin­ten tar­tá­sát, ha hét­köz­nap­ja­ink­nak nem len­né­nek meg ezek a szinte már elen­ged­he­tet­len tech­no­ló­giai kellékei?