japánfelderítő.hu

1985-ben egy japán búvártúra-szervező, Kiha­csiro Ara­take, egy merü­lés alkal­má­val külö­nös képződ­ményre buk­kant. Az óriási, négy­szög­le­tes kőtömb a Rjúkjú-szigetek közül a leg­nyu­ga­tabbra fekvő, apró Jona­gu­ni­dzsima körüli ten­ger­ben, körül­be­lül 12 méter­rel a fel­szín alatt áll. Ara­ta­két egy régi épület rom­ja­ira emlé­kez­tette, így azon­nal el is nevezte a helyet “Iseki Point”-nak (iszeki: rom). Azon­ban a tudo­má­nyos világ ekkor még nem fog­lal­ko­zott a fel­fe­de­zés­sel, mivel a köve­ket tel­je­sen benőtte a korall, és kizárt­nak tar­tot­ták, hogy ember­kéz alkotta épít­ményről lenne szó.

.

.

Az elkö­vet­kező néhány évben viszont a búvá­rok újabb és újabb, az első­höz illő kőképződ­ményre talál­tak rá. Ekkorra a turis­ták és (rész­ben épp a lel­kes amatőr búvá­rok­nak és az álta­luk készí­tett fotók­nak köszön­hetően) a tudó­sok figyel­mét is magára vonta a Jona­guni szi­ge­tét körül­ölelő ten­ger­ben rejlő titok. A kuta­tá­sok egyre nagyobb erő­vel foly­tak tovább. A helyi búvá­rok­hoz elő­ször japán, majd ame­ri­kai tudó­sok is csat­la­koz­tak. A vezető kuta­tók Kimura Masza­aki és Robert Schoch pro­fesszo­rok. Las­san­ként egy kb. 500 kilo­mé­te­res terü­letre kiter­jedő város képe bon­ta­ko­zott ki előt­tük, hatal­mas kőlépcsők­kel, tera­szok­kal, folyo­sók­kal, kisebb-nagyobb utcák­kal és sugár­utak­kal. Végül egy óriási, pira­misra vagy zik­ku­ratra emlé­kez­tető épít­ményt is fel­fe­dez­tek, mely mint­egy 180 méter szé­les és 30 méter magas, és több kisebb, 10 méter szé­les és 2 méter magas mini-zikkurat veszi körül. A japán kuta­tók véle­mé­nye sze­rint ez az együt­tes lehe­tett a város val­lási köz­pontja és a szer­tar­tá­sok szín­he­lye. Kimura pro­fesszor ennek a tézis­nek az oki­na­ván fenn­ma­radt nép­hit­ben is bizo­nyí­té­kát látja: sok mesé­jük­ben van szó egy iste­nek lakta, távoli, isme­ret­len ország­ról, a Nirai-Kanairól, ahon­nan a bol­dog­sá­got kül­dik az embe­rek szá­mára. A pro­fesszor sze­rint ez a pira­mis is hasonló iste­nek tisz­te­le­tére szolgálhatott.

.

.

A kövek­ből min­tá­kat vet­tek, és ezek alap­ján, vala­mint arra az elmé­letre támasz­kodva, misze­rint a város az utolsó jég­kor­szak végén, a szá­raz­föld vissza­szo­ru­lá­sá­val süllyedt a ten­ger­szint alá, a víz­alatti romok korát tíz­ezer évesre becsü­lik. Ez azt jelen­tené, hogy i.e. 8000 körül — tehát a ma ismert első, hasonló szintű civi­li­zá­ci­ó­kat dur­ván 5000 évvel meg­előzve – már léte­zett egy kul­túra, amely elég magas fej­lett­ségi szin­ten állt ahhoz, hogy ilyen monu­men­tá­lis épít­mé­nye­ket alkosson.

.

.

Már csak az a kér­dés, hogy tény­leg emberi kéz művét csodálhatjuk-e ezek­ben a fur­csa kőhalmokban…erről ugyanis még min­dig heves viták foly­nak. Az elmé­let ellenzői­nek leg­erő­sebb érve az, hogy a kőzet­fajta, amely­ből az „épüle­tek” és „lépcsők” állnak, az eró­zió folya­mán szé­pen, sza­bá­lyo­san törik, így való­já­ban nem egy ősrégi kul­túra építé­sze­i­nek tehet­sé­géről, csu­pán a ter­mé­szet tré­fá­já­ról van szó. A másik tábor véle­mé­nye sze­rint azon­ban a kőtöm­bök töké­le­tes egy­más­hoz illesz­tése, csi­szo­lása, derék­szögű for­mái és egy­ál­ta­lán a város­hoz illő elren­de­zés olyan pre­cí­zi­óra val­la­nak, ame­lyet már kép­te­len­ség pusz­tán a ter­mé­szet­nek és a vélet­len­nek tulaj­do­ní­tani. Ezen­kí­vül a köve­ken talált vése­tekre és az ezek készí­té­sé­hez hasz­nált, elő­ke­rült esz­kö­zökre is utal­nak. (Egy-két élesebb hang is meg­szó­lalt, misze­rint a nyu­gati tudó­sok csak azért köt­nek bele az épüle­tek mes­ter­sé­ges vol­tá­nak való­színű­sé­gébe, mert bán­taná az önér­ze­tü­ket, ha kide­rülne, hogy egy újon­nan fel­fe­de­zett, még­hozzá kelet-ázsiai kul­túra min­den eddig ismert, nyu­gati kul­tú­rá­nál korábbi ere­detre tekint­het vissza.) A két vég­let között fél­úton elhe­lyez­kedő elmé­let is szü­le­tett: esze­rint úgyne­ve­zett ter­ra­for­má­lás­ról van szó, vagyis a terü­let lakói nem maguk állí­tot­ták ugyan egy­más hegyére-hátára a gigá­szi kőtöm­bö­ket, de ala­pul hasz­nálva őket, igenis a saját igé­nyeik sze­rint ala­kí­tot­tak raj­tuk és díszí­tet­ték őket.

.

.

Akár­hogy is, ha bebi­zo­nyo­sodna, hogy a ten­gerbe süllyedt város való­ban egy ősi civi­li­zá­ció emlé­két őrzi, az ala­po­san fel­for­gatná a tör­té­ne­lem haj­na­lá­ról alko­tott mai képün­ket, és újabb erős bizo­nyí­té­kot szol­gál­tatna egy valaha volt Atlan­tisz létezéséhez.

.