japánfelderítő.hu

.

A Rjúkjú-szigetekhez tar­tozó Irio­mote szi­ge­tén él egy macs­ka­féle, ame­lyet a bio­ló­gu­sok “élő kövü­let­ként” emle­get­nek, mivel évmil­liós fejlő­dése során lénye­gé­ben nem vál­to­zott sem­mit.
Az Iriomote-vadmacskát csak az 1960-as évek­ben fedezte fel magá­nak a tudo­mány, de való­já­ban ősidők óta a szi­get lakója, fel­épí­tése kife­je­zet­ten Irio­mote körül­mé­nye­i­hez alkal­maz­kodva ala­kult ki. A (japán mér­ték­kel mérve…) apró, dur­ván 300 négy­zet­ki­lo­mé­te­res szi­get az egyet­len hely a vilá­gon, ahol ez a vad­macska meg­ta­lál­ható. Japán neve 西表山猫 (Irio­mote jama­neko), a szi­get lakói ezen­kí­vül Jamama­jaa (“hegyi macska”), Jama­pi­kar­jaa (“hegyi szik­rá­zó­szemű”) és Pin­gi­ima­jaa (“szö­kött macska”) néven is emlegetik.

.
.

Az állat test­mé­rete körül­be­lül meg­egye­zik egy házi­macs­ká­é­val, szür­kés­barna bun­dá­ját sötét fol­tok és csí­kok borít­ják. Rövid, bozon­tos, vas­tag far­ká­ról ismer­hető fel, ezen­kí­vül jel­leg­ze­tes­sége, hogy nem tudja behúzni a kar­mait. Ujjai között apró hár­tya húzó­dik. Füle kicsi, leke­re­kí­tett, ami jelzi, hogy inkább a látá­sára támasz­ko­dik, mint a hal­lá­sára. Étrendje rend­kí­vül vál­to­za­tos, rova­rok­tól kezdve hala­kon, két­éltűe­ken, kisebb hüllő­kön, mada­ra­kon át kis­emlő­sö­ket és dene­vé­re­ket is magába fog­lal. Ennek meg­fe­lelően a vad­macska szinte ugyan­olyan ügye­sen köz­le­ke­dik a fákon és a folyók­ban, akár a tala­jon. Nap­köz­ben szik­lák között vagy fák ürege­i­ben tanyá­zik, szür­kü­let­kor indul vadászni.

Irio­mote 80%-át örök­zöld szub­tró­pusi erdő borítja, amely a macs­ka­féle élet­te­réül szol­gál. A szi­get terü­le­té­nek nagy­já­ból egy­har­ma­dát nem­zeti parkká nyil­vá­ní­tot­ták — ez töb­bek közt az Iriomote-vadmacska védel­mét is szol­gálja. A gond azon­ban az, hogy a vad­macs­kák a szi­get­nek azo­kat a részeit ked­ve­lik leg­in­kább, ame­lyek már kívül esnek a védett terü­le­ten. Emi­att sokuk leli halá­lát az autó­uta­kon, bár a vezető­ket táb­lák figyel­mez­te­tik, hogy ügyel­je­nek az átha­ladó állatokra.

.

Egy másik prob­léma, ami a tudó­so­kat aggasztja, az egyre sza­po­rodó házi­macs­kák jelen­tette “konkurencia”.

Az is félő volt, hogy a két faj eset­leg keresz­teződni fog, és ezzel az Iriomote-vadmacska las­san eltűnne a Föld szí­néről — de erre eddig nem került sor, így talán ezután sem fog.
Vadá­sza­tát a nem­zeti park terü­le­tén ter­mé­sze­te­sen szi­go­rúan tilt­ják. 1977-ben a Japán Nem­zeti Kincs részévé nyil­vá­ní­tot­ták.
Ettől füg­get­le­nül egy­ál­ta­lán nem mond­ható, hogy ez a külön­le­ges macs­ka­féle biz­ton­ság­ban lenne. Rend­kí­vül beha­tá­rolt élőhe­lye (amely Irio­mote szi­ge­tére kor­lá­to­zó­dik) és a védett terü­le­te­ken kívül folyó túl­zott vadá­szata miatt az Iriomote-vadmacska a kri­ti­ku­san veszé­lyez­te­tett álla­tok lis­tá­ját gya­ra­pítja. Jelen­leg mind­össze 100(!) pél­dá­nyá­ról tud­nak. A hely­ze­tet az is súlyos­bítja, hogy az álla­tok fog­ság­ban nem sza­po­rod­nak, így a kuta­tók­nak nem kevés fej­tö­rést okoz, hogyan ment­het­nék meg a fajt a kihalástól.

.