japánfelderítő.hu

Sok­szor még nap­ja­ink­ban is elő­for­dul, hogy az embe­rek össze­ke­ve­rik ezt a két fog­lal­ko­zást, és nem csak nyu­ga­ton, de még Japán­ban is. Ezért sze­ret­nék néhány infor­má­ciót meg­osz­tani a témá­val kap­cso­lat­ban, ame­lyek­ből (sze­rin­tem) kide­rül, miért is ez a sok fél­re­ér­tés a gésák mun­ká­já­val kapcsolatban.

Az Edo-korban, még ha szi­gorú ellenőr­zés alatt is, de vol­tak olyan negye­dek (pl: Shi­ma­bara és Yos­hi­wara) ahol legá­lis volt a pros­ti­tú­ció. Eze­ket a negye­de­ket álta­lá­ban elszi­ge­tel­ték a város többi részétől, nem csak tör­vé­nyek­kel, de fizi­ka­i­lag, falak­kal is, ezzel pró­bál­ták megő­rizni a kor­ban az erköl­csi tisz­ta­sá­got. Viszont ezek­ben a műkö­dési enge­déllyel ellá­tott mula­tó­ne­gye­dek­ben tevé­keny­ked­tek a szó­ra­koz­ta­tás kul­tu­rál­tabb, elő­kelőbb mód­ját biz­to­sító nők is. Vagyis ehhez a felsőbb osz­tály­hoz tar­toz­tak a gésák, azon­ban nekik, az öröm­lá­nyok­kal (yuujo/oiran/tayuu – ez rang­tól füg­gött, hogy nevez­ték őket, a végén kité­rek az elne­ve­zé­sek közötti különb­sé­gekre) ellen­tét­ben tilos volt a ven­dé­ge­ik­kel testi kap­cso­la­tot léte­sí­teni. Ele­inte ezek az öröm­lá­nyok maga­sabb rendűek vol­tak, de az idő folya­mán ez meg­vál­to­zott, és a gésák szá­mí­tot­tak sok­kal elő­kelőbb­nek, műveltebbnek.

Annak elle­nére, hogy a gésák hiva­ta­lo­san nem vol­tak pros­ti­tu­ál­tak, sokáig nem iga­zán tet­tek különb­sé­get a két „szakma” között. Való­színű­leg ez lehet az egyik oka, hogy nagyon sokan mai napig úgy tekin­te­nek a gésákra, mint örömlányokra.

Másik ok: ekko­ri­ban ala­kult ki egy olyan, lányok­ból álló réteg, akik tánc­cal és ének­kel szó­ra­koz­tat­ták közön­sé­gü­ket. Mivel az ezért kapott fizet­sé­gük nem volt ele­gendő, így vál­lal­tak sze­xu­á­lis szol­gál­ta­tá­so­kat, még ha ez ille­gá­lis­nak is minősült.

Har­ma­dik, és talán leg­is­mer­tebb ok: a 2. világ­há­bo­rú­ban ren­ge­teg gés­ane­gye­det rom­bol­tak le, vagy zár­tak be, így a gésá­kat szét­küld­ték munka hiá­nyá­ban. Később az ame­ri­kai meg­szál­lás követ­kez­té­ben egyre több nő kény­sze­rült öröm­lány­ként dol­gozni. Ven­dé­geik főleg ame­ri­kai kato­na­tisz­tek vol­tak, akik nagy­több­sége nem értette a nyel­vet, de mivel előtte már nyu­ga­ton ismert volt a gésa szó, így sok pros­ti­tu­ált is annak nevezte magát.

És ha szembe jön velünk egy gésa és egy oiran, hon­nan tud­hat­juk, hogy melyik melyik?

Meg­je­le­nés­beli különb­sé­gek szem­betűnőb­bek lehet­nek még a hét­köz­napi ember szá­mára is: míg a gésák obija hátul van meg­kötve, és inkább vissza­fo­got­tabb szí­ne­zetű kimo­nó­kat visel­nek, addig az oira­nok ezek szö­ges ellen­té­tei. Az obit elől kötik meg, ruháik egytől egyig rikító szí­nek­ben pom­páz­nak – a leg­do­mi­nán­sabb szín a vörös, mely a sze­xu­a­li­tás egyik jel­képe -, mond­hatni „agyon­ci­co­má­zott­nak” tűn­nek, emel­lett a haj­vi­se­le­tük is sok­kal kirí­vóbb és díszesebb.

Japán­ban, mint írtam sok különb­ség volt a gésák és az öröm­lá­nyok között. De az sem volt mind­egy, hogy utób­bi­a­kat hogy nevez­ték. Mint a tár­sa­da­lom­ban betöl­tött sze­re­pek­nél, itt is meg volt min­den­ki­nek a saját rangja, foko­zata. Yuu­jók (遊女) vol­tak a legá­lis pros­ti­tu­ál­tak. Közü­lük a „leg­elő­kelőbb” volt a tayuu (太夫), akit csak a leg­elő­kelőbb ven­dé­gek kap­hat­tak meg, mint pél­dául a daimyók. Az oiran (花魁) volt a tayuuk után a rang­sor­ban, álta­lá­nos­ság­ban a vigalmi negyed leg­elő­kelőbb, leg­ke­re­set­tebb örömlánya.

Oiran és 2 kamuro

Mivel a vigalmi negyed­ben élő lányok álta­lá­ban már kis­ko­ruk­ban ide­ke­rül­nek, nekik is meg­van a saját elne­ve­zé­sük, a kamuro (禿). Az ő fel­ada­tuk, a shikomi-sanokhoz hason­lóan a tanu­lás, meg­fi­gye­lés, és min­den rájuk bízott házi­munka elvég­zése. Csak egy bizo­nyos kor elérése után lehet­tek shin­zók (新造), vagyis kur­ti­zán jelöltek.

Ami­kor egy yuu­jót elő­lép­tet­tek oiran­nak, egy díszes cere­mó­nia kere­tén belül végig­vo­nult a leg­dí­sze­sebb öltö­ze­té­ben a negyed­ben. Ehhez az öltö­zék­hez tar­to­zott még egy nagy­já­ból 10–15 centi magas talpú geta (下駄 — fapa­pucs), amely­ben nem volt egy­szerű a járás, így min­dig volt mel­let­tük egy sze­mély, akire támaszkodhattak.

Azon­ban meg kell emlí­teni, hogy a gésák meg­je­le­nése után már egyre job­ban kezd­tek eltűnni az oira­nok. Az utolsó hiva­ta­los oirant 1761-ben jegyez­ték be. Igaz, mai napig van még egy-két sze­mély, aki űzi eme fog­lal­ko­zást, de már csak a művé­szi részét, min­den­féle sze­xu­á­lis szol­gál­ta­tás nél­kül. Erre az egyik példa az Oiran Dochu (花魁道中), ame­lyet rend­sze­re­sen meg­ren­dez­nek. Ezek régen egy oiran debü­tá­lá­sá­nak fon­tos részét képez­ték, nap­ja­ink­ban inkább csak egy-egy fesz­ti­vál része­ként vonul­nak végig a kivá­lasz­tott höl­gyek oiran­nak öltözve.

花魁道中 — Oiran Dochu

A végére aján­lás­ként egy erről szóló film, a Sakuran:

for­rá­sok:

http://en.wikipedia.org/wiki/Oiran

http://www.immortalgeisha.com/ig_bb/viewtopic.php?f=52&t=8009

http://novelactivist.com/blog/geisha-oiran-kamuro-and-mizuage/

Egyéb for­rá­sok:

- Iwa­saki Mineko: A gésák gésája (TRIVIUM Kiadó, 2003)

- Liza Dalby: Gésa (Ulpius-ház Könyv­ki­adó, 2006)

- John Gal­lag­her: Gésák (Kos­suth Kiadó, 2005)

képek: főleg http://www.flickr.com/