japánfelderítő.hu

Manap­ság a nem­zet­közi saj­tó­tól szinte csak ezt hal­lani: „a még min­dig elnyo­mott japán nők hely­zete”, vagy „ Japán­ban szinte lehe­tet­len nőként bár­mi­lyen kar­ri­ert is befutni az üzleti élet­ben” és stb, stb… habár az előbb emlí­tett infor­má­ciók saj­nos mind iga­zak (a japán cégek igaz­ga­tó­i­nak 99,9%-ka még min­dig férfi) ebben a cikk­ben nem a kar­ri­e­rista, tör­tető üzlet­asszo­nyok­ról sze­ret­nék szólni hanem sok­kal inkább azok­ról a höl­gyekről, akik, mialatt a sikerre vágyó nők újból benyújt­ják fel­mon­dá­su­kat a HR-nél, ragyogó mosollyal üdvöz­lik a cégekbe belépő embe­re­ket. Ők az OL-ek, más néven オーエル, Ōeru, vagyis Office Lady-k.

A név után fel­me­rül a kér­dés, hogy tulaj­don­kép­pen mikor­tól is beszél­he­tünk az iro­dai höl­gyek meg­je­le­né­séről. Mint szinte annyi min­den, az ő tör­té­ne­tük is a Máso­dik Világ­há­ború utáni idő­sza­kig nyúl vissza, ami­kor is egyre nagyobb szám­ban jelen­tek meg japán cégek alkal­ma­zá­sá­ban.  Kez­det­ben Busi­ness Girls volt a rájuk hasz­nált elne­ve­zés, „BG”-s mely mint utó­lag kide­rült saj­ná­la­tos módon nagyon is össze­té­veszt­hető volt a B-girls, Bar girls kife­je­zés­sel. A prob­léma meg­ol­dá­sára 1963-ban a Josei Jishin női maga­zin ver­senyt hir­de­tett, mely győz­tes szava a ma is hasz­ná­la­tos, kre­a­tív OL lett. 1980-ban a japán női mun­ka­erő 1/3-a dol­go­zott OL-ként és ez a munka továbbra is megő­rizte népszerűségét.

Hogy job­ban meg­ért­sük az előbb emlí­tett mon­dat okát nem kell mást ten­nünk mint követni egy kisze­melt OL nap­ját ami egy 5.30, 6 órás kelést követően egy más­fél órás vona­t­uta­zás­sal indul. Nevez­zük kita­lált höl­gyün­ket Negu­mi­nek, aki miután meg­ér­ke­zik a cégbe átöl­tö­zik leg­drá­gább, már­kás öltö­zé­kéből egyen­ru­há­jába és az egyet­len dolog amit magá­val visz asz­ta­lá­hoz az egy Gior­gio Armani vagy Lui Vuit­ton táska és méreg­drága, leg­újabb par­füm­jé­nek az illata. Miután fél 10-kor mun­ká­hoz lát a több mint 3 órás fenn­léttől már erőt vesz rajta a fáradt­ság, de a munka java csak most kezdődik…fénymásolás, adat­la­pok kitöl­tése, ren­de­zése, tea fel­szol­gá­lása, ven­dé­gek köszön­tése, eliga­zí­tása és futár­szol­gá­lat. Egy töké­le­tes robot mely fel és le köz­le­ke­dik az egész cég­ben. De mielőtt elkez­de­nénk saj­nálni, követ­kező sza­bad­nap­ján Meg­umi lesz az, aki még 5 hozzá hasonló OL barátnő­jé­vel a leg­drá­gább bol­tok­ban vásá­rol és a leg­fan­cybb étter­mek­ben fogyasztja el vacso­rá­ját. Köz­tu­dott ugyanis, hogy az OL-ek mind­ad­dig amíg nem háza­sod­nak meg csa­lád­juk­kal élnek, így az egyet­len dolog amire pénzt kell köl­te­niük az a szó­ra­ko­zás. És ez utóbbi igen­csak köte­lező mert az OL leg­főbb célja, hogy ráta­lál­jon a „Nagy Ő”-re, hogy legyen egy szép kis háza, lehető­leg egy gyer­meke és egy saját élete. Az OL kar­rier egye­tem után kezdő­dik és kb 30 éves kor­ban ér véget. Ha 28 éves koru­kig nem sike­rül fér­jet talál­niuk főnö­kük a szár­nyai alá veszi és bemu­tatja őket pár kol­lé­gá­já­nak, így a bol­dog “happy end” szinte elkerülhetetlen.

És hogy a leg­vé­gén végre meg­vá­la­szol­jam a leg­fon­to­sabb kérdést…miért is van rájuk szük­ség ha egy részük semmi fon­to­sat nem csi­nál? A válasz ott rej­lik Japán meg­kérdő­je­lez­he­tet­len, fur­fan­gos logi­ká­já­ban: mert miután az OL-ek fize­tése meg­le­hető­sen magas, ők azok akik Japán elsőd­le­ges fogyasz­tói lévén gon­dos­kod­nak róla, hogy ez a bizo­nyos gaz­da­sági kerék továbbra is sike­re­sen for­gás­ban maradjon…