japánfelderítő.hu

A 株式会社ジャニーズ事務所 (Kabus­hiki­ga­isha Janīzu Jimusho) egy 1962-ben, Johnny Kita­gawa által ala­pí­tott tehet­ség­ku­tató ügynök­ség, ami ’97-ben Johnny’s Enter­ta­in­ment néven lét­re­hozta saját kiadó­ját is. Fő pro­fil­já­hoz külön­böző fiú­ban­dák fut­ta­tása tar­to­zik — szó­val gya­kor­la­ti­lag azt a funk­ciót tölti be, mint kis hazánk­ban annak ide­jén Kozsó. Csak sok­kal… profibban.

A NEWS együttes

Bizony, fiú­ban­dák.

Sze­rin­tem sen­ki­nek sem kell bemu­tatni a témát, mind­nyá­jan jól ismer­jük őket — kigom­bolt, fehér ing, könnybe lábadt sze­mek, sima mell­kas, lengő csípő és ének­lés köz­ben a tipi­kus “éppen a heré­i­met tépik”-arckifejezés jel­lemzi ezt a külö­nös, ámde biz­tos recept sze­rint tenyész­tett lét­for­mát.
Back­street Boys, N’Sync, a magyar szín­té­ren a Hip Hop Boyz, Picasso Branch vagy a Shy Guys — ugyanaz a séma: tit­kon félénk, érzé­keny, de azért kigyúrt macsók ugrál­nak fél­mez­te­le­nül valami ütős pop­számra, és arról énekel­nek, hogy mennyire fáj nekik a sze­re­lem. De tény­leg.
Jól elad­ható ter­mé­kek ők, a női lélek szük­ség­le­teit igye­kez­nek kielé­gí­teni és meg­tes­te­sí­teni az álom­férfi ideáját.

De — mint ahogy ezt már meg­szok­hat­tuk — sehol sem fej­lesz­tet­ték ezt az ipar­ágat olyan pro­fesszi­o­ná­lis szintre, mint Ázsiában.

A KAT-TUN nevű formáció

Éppen ezért fon­tos tisz­tázni, hogy a továb­bi­ak­ban első­sor­ban nem a klasszi­kus érte­lem­ben vett fiú­ban­dák­ról lesz szó.

A bejegy­zés mot­tó­já­nak akár a követ­kező, találó meg­ha­tá­ro­zást is választ­hat­tam volna:

I think it’s beca­use growing up with the Back­street Boys and NSync and those others has given peo­ple the per­cept­ion that it’s exactly the same thing. A boy­band is a boy­band is a boy­band. But JE boys are NOT boy­bands. They’re… they’re… they’re a so much more evol­ved spe­cies of corporate-made celeb­ri­ties who’ve sold their life and eter­nal soul to the mega media mons­ter.
/forrás: insom­ni­kat@lj/

SMAP.

Ugyanis min­den­kép­pen tisz­tázni kell, hogy a japán szó­ra­koz­ta­tó­ipar­nak ez a külön­le­ges ága tulaj­don­kép­pen nem a zenéről szól. Illetve a zenéről is, nagyon-nagyon sok min­den mel­lett. Ezek­nek az ido­lok­nak a tevé­keny­ségi köre rop­pant szer­te­ágazó: egy­felől énekel­nek, leme­ze­ket adnak ki, telt­há­zas kon­cer­te­ket tar­ta­nak (oly­kor naponta kettőt, ami fizi­ka­i­lag és men­tá­li­san is rop­pant meg­ter­helő). Más­felől inter­jú­kat adnak, fotó­zá­so­kon vesz­nek részt, szó­ra­koz­ta­tó­nak szánt tévémű­so­rok­ban sze­re­pel­nek, sőt — saját tévémű­so­ro­kat kap­nak, ese­ten­ként saját rádi­ómű­sort is. Szí­nész­ked­niük is kell, ját­sza­nak szín­házi dara­bok­ban, soro­za­tok­ban és mozi­fil­mek­ben is. Mar­ke­ting­ter­mé­kek lesz­nek, és hama­ro­san ott lesz az arcuk az ita­la­u­to­ma­tá­kon, a buszo­kon, min­den­hol. Egy­szó­val olyan tem­pót dik­tál­nak, ami­vel nagyon nehéz lépést tartani.

Euró­pai fej­jel elsőre elkép­zel­he­tet­len, hogy milyen hisz­té­ri­kus rajon­gás és érdeklő­dés övezi eze­ket a fia­tal fiú­kat, fér­fi­a­kat — vagyis inkább az ide­a­li­zált sze­mé­lyi­sé­gü­ket, hiszen való­já­ban mind­annyian sze­re­pet ját­sza­nak, ugyanis egy idol nem enged­het meg magá­nak akár­mit. Iszo­nya­tos felelős­ség nyomja a vál­lu­kat, nem hibáz­hat­nak — a leg­ap­róbb bot­lás­nak is súlyos követ­kez­mé­nyei van­nak, de erről bőveb­ben majd pén­tek reg­gel lesz szó…

Hogyan kerül­het be valaki a Johnny’sba?

Elő­ször is be kell kül­deni egy fény­ké­pet vagy videót a jelöltről, nagy­já­ból 10–14 éves kora körül. Ha lát­nak benne lehető­sé­get, behív­ják egy meg­hall­ga­tásra, ahol főként tán­colni kell, ez alap­ján választ­ják ki azon keve­se­ket, aki­ket fel­vesz­nek, és Johnny’s Junior stá­tuszba kerül­nek — évekre.

Mielőtt valaki egy-egy csa­pat tag­ja­ként debü­tál­hat, sok­ol­dalú kikép­zés­ben vesz részt, meg­ta­nít­ják (illetve… meg­kí­sér­lik meg­ta­ní­tani) tán­colni és énekelni, és nem utolsó sor­ban az eti­kettre is. Így nevel­nek belő­lük ún. “mul­ti­ta­len­ted idol”-okat.
Nem min­den Juni­or­ból lesz ilyen sztár. A leg­több csak kidol­gozza a lel­két, miköz­ben szok­tat­ják a rival­da­fény­hez: már befu­tott ban­dák mögött hát­tér­tán­col, soro­za­tok­ban sze­re­pel, köz­ben énekelni tanul — mind­ezt iskola mel­lett -, és alig marad sza­bad­ideje. De ha kibírja, és sze­ren­cséje van, akkor pár év múlva debü­tál­hat, beke­rül­het egy éppen ala­kuló csa­patba, és belőle is ilyen mul­ti­ta­len­ted idol, azaz afféle “poli­hisz­tor bál­vány” lehet.

Mennyi­ben mások ezek az ido­lok — mi az, ami miatt ennyien rajon­ga­nak értük?
Egy­felől per­sze sze­re­pet ját­szik az is, hogy gya­kor­la­ti­lag a csap­ból is ők foly­nak.
Más­felől, hogy bizo­nyos szem­pont­ból olya­nok, mintha hos­tok len­né­nek — sok­szor sze­re­pet ját­sza­nak. Ez ese­tük­ben nem azt jelenti, hogy egy gyö­ke­re­sen más sze­mé­lyi­sé­get eről­tet­nek magukra, hanem inkább meg­pró­bál­nak tipi­zá­lódni.
Nem utolsó sor­ban pedig tény­leg van­nak köz­tük igazi tehet­sé­gek, mind tánc­ban, mind ének­ben, mind szín­ját­szás­ban. Álta­lá­no­san elmond­ható, hogy aki ide, ebbe a válo­ga­tott, elit körbe beke­rül, az tény­leg tud valamit.

És hogy mit kap­nak cse­rébe?
Pénzt, vág­nánk rá kapás­ból, csak­hogy ez nem igaz. Egy­ál­ta­lán nem olyan magas a fize­té­sük, mint mond­juk egy ame­ri­kai celebé, pedig sok­kal meg­eről­tetőbb a mun­ká­juk. A haszon javát az ügynök­ség vágja zsebre.
Hír­ne­vet? Ezt biz­to­san, csak­hogy ez két­élű kard. Kitűn­nek a tömeg­ből, ren­ge­te­gen fana­ti­ku­san cso­dál­ják, sokan irigy­lik — és néhá­nyan szívből gyű­lö­lik is őket.

Az Arashi (嵐)

Elő­ze­te­sen sze­ret­nék figyel­me­tekbe aján­lani egy érde­kes, és kivé­te­le­sen őszinte videót…

Nino­miya Kazun­arit inter­jú­vol­ták meg akkor, mit is jelent szá­mára a munkája.

Róla annyit kell tudni, hogy az Arashi nevű banda tagja, ami az egyik leg­nép­szerűbb együt­tes­nek szá­mít Ázsi­á­ban. A film 3 éve készült, annak kap­csán, hogy vezető sze­re­pet kapott Clint Eastwood Leve­lek Ivo Dzsi­má­ról című Oscar– és Gol­den Globe-díjas hábo­rús film­drá­má­já­ban, és így Holly­wood­ban is debü­tált. (Ez annak köszön­hető, hogy neki kivé­te­le­sen tény­leg van tehet­sége a szí­né­szet­hez… sok kol­lé­gá­já­val ellen­tét­ben, de ezt csak hal­kan merem meg­je­gyezni )