japánfelderítő

A követ­kezők­ben egy nem tit­kol­tan elfo­gult ismer­tető követ­ke­zik a One OK Rock­ról, ami jelen cikk írójá­nak — szin­tén nem tit­kol­tan — az egyik ked­venc együt­tese.

Min­den 2005-ben kezdő­dött, ami­kor a közép­is­ko­lás Jama­sita Touru elha­tá­rozta, hogy már­pe­dig ő sze­retne ala­pí­tani egy ban­dát.
Kor­szak­al­kotó ötle­tét barát­já­val, Kohama Rjou­tá­val is meg­osz­totta, és rávette, hogy ismer­ked­jen meg kicsit köze­lebbről is a basszus­gi­tár­ral, majd Oni­zawa Ale­xan­der is csat­la­ko­zott a csa­pat­hoz, és ezzel meg­ala­kult a One OK Rock nevű formáció.

A követ­kező fon­tos pont a zene­kar tör­té­ne­té­ben a talál­ko­zás Mori­u­csi Taka­hi­ró­val, aki — némi győz­kö­dés után — csat­la­ko­zott mint énekes. Aztán hiva­ta­lo­san is belé­pett Kanki Tomoja, a dobos, és tel­jes lett a lét­szám.
Egyéb fon­tos dátum: kábé 2008 nyara, ami­kor elő­ször talál­koz­tak… velem , és ez bizony sze­re­lem volt első hal­lásra. (A Naihi Shin­sho című szá­muk, amit elő­ször hal­lot­tam tőlük, azóta is a szí­vem csücske, mond­juk van egy olyan hal­vány sej­tel­mem, hogy a szom­szé­da­ink nem oszt­ják ezt a véleményt.)

Szo­kás még elmon­dani, hogy hon­nan jött a nevük. Annak ide­jén hét­vé­gente dél­után 1 órakor jöt­tek össze gya­ko­rolni, és a “one o’clock” japá­no­san kiejtve ugye­bár oku­rokku… nos, így let­tek ők One OK Rock.

De ezek mind lényeg­te­len infor­má­ciók… Ugyanis ami iga­zán zse­ni­á­lis ben­nük, az a zené­jük — de az nagyon.

Jrock a javá­ból. 5 fia­tal (a leg­idő­sebb tag ’87-es, a leg­fi­a­ta­labb ’89-es szü­le­tésű), könnyen emészt­hető — de sem­mi­képp sem unal­mas — zene, fül­be­má­szó dal­la­mok, alap­vetően pozi­tív üzenet, és sok­szor kife­je­zet­ten elmés dal­szö­ve­gek — pél­dául a Yume Yume c. szá­muk­ban: “辛いに＋一してso幸せつかみ取れ” — bebi­zo­nyí­tot­ták, hogy kan­ji­szó­vic­cek igenis létez­nek

Az érem­nek azon­ban min­dig két oldala van, úgyhogy ünne­pé­lye­sen meg­hí­vom egy sörre teára azt, aki meg­fejti, hogy ugyan­eb­ben a szám­ban mégis: a) mi az első négy sor (angol sze­retne lenni, de… hát igen.); b) és mit akar jelen­teni.

Az énekes, azaz Taka hangja pedig külön vir­tu­á­lis oltárt érde­melne. Nagyon sok­színű: az egyik pil­la­nat­ban lágy, a másik pil­la­nat­ban pedig igazi, füs­tös rocksz­tár­hang, de ami engem leg­in­kább lenyű­gö­zött, azok az élő fel­vé­te­lek. Nos, nem áll távol tőlem a rock­zene, de még sosem lát­tam sen­kit, aki ugrá­lás és ese­ten­ként head­ban­ge­lés köz­ben is ilyen tisz­tán énekelt volna, úgyhogy tény­leg min­den tisz­te­le­tem az övé. Álta­lá­ban rémes a han­go­sí­tás a kon­cer­te­ken, de gond nél­kül túl­énekli a basszust és a dobot, ami szin­tén szép tel­je­sít­mény.
A Karasu élő ver­zi­ó­já­nak meg­te­kin­tése után pedig sike­re­sen fel­ke­rül­tek azon előa­dók lis­tá­jára, akik­nek egy kon­cert­je­gyé­ért elad­nám a vesém. (Az érdeklődők aján­la­tait várom. )

Plusz ada­lék, hogy Taka is Johnny’s-osként kezdte, sőt, a NEWS nevű csa­pat tagja volt egy rövid ideig, ezen kor­sza­ká­ról maradt is fent pár zavar­ba­ejtő videó… A kont­raszt, hogy is mond­jam, eléggé szem­betűnő

Egyre nő a nép­szerű­sé­gük, mind Japán­ban, mind Nyu­ga­ton, a japán zene iránt érdeklődők köré­ben (van pél­dául live­jour­na­les com­mu­nityjük is).

Noha volt némi köz­já­ték 2009 tava­szán, ami­koris Ale­xet bepe­rel­ték (tanul­ság: ha az ember fia/lánya ismert ember, ne száll­jon része­gen met­róra), és május­ban beje­len­tet­ték távo­zá­sát. Négyen viszont foly­tat­ták onnan, ahol abba­hagy­ták, és 2010 feb­ru­ár­já­ban ki is jött az új kislemez.

Disz­ko­grá­fia

Albu­mok:
Zeita­ku­byō (2007)
Beam of Light (2008)
Kanjō Effect (2008)
Niche Synd­rome (2010)

Kis­le­me­zek:
Naihi Shin­sho
Yume Yume
Et Cetera
Kan­zen Kank­aku Dreamer

Vala­mint 2 mini-album:
One Ok Rock
Keep It Real

(for­rás: Wiki­pe­dia)

Szó­val min­den­ki­nek bát­ran aján­lom őket, mert tény­leg nagyon tehetségesek.

És vége­ze­tül egy igen hasz­nos link : http://neocopasetic.livejournal.com/18768.html

Ran­dom Posts