japánfelderítő

Néhá­nyan közü­le­tek hal­lot­tak már (…nem is olyan régen…a fél­év­záró for­dí­tó­s­pe­ces szu­per­zé­há­ban…) arról a vala­kiről, akiről a bejegy­zé­sem szólni fog, és aki nem más, mint –tada­da­damm!- Juk­inko Akira. Nekem fel­kel­tette az érdeklő­dé­se­met, úgyhogy egy kicsit utánajártam.

.

Juk­inko apja is festőmű­vész, a fiú az ő segít­sé­gé­vel sajá­tí­totta el a fes­té­szet alap­jait. (Külö­nös nevét egyéb­ként apja szülő­föld­jé­hez, Niiga­tá­hoz és a hóhoz való kötő­dés ihlette.) Kez­dettől fogva a Tokiói Képzőmű­vé­szeti Egye­temre való beju­tást tűzte ki cél­jául – ez apja elvá­rá­sa­i­nak és remé­nye­i­nek is meg­fe­lelt. Juk­inko azon­ban hat­szor is siker­te­le­nül pró­bál­ko­zott. Heted­jére végül átju­tott a fel­vé­teli vizs­gán, de hama­ro­san észre kel­lett ven­nie, hogy a valódi egye­temi élet egy­ál­ta­lán nem hason­lít arra, amit ő koráb­ban elkép­zelt. Elkez­dett kima­ra­dozni az egye­temről, egyre több órát lógott el, ezek helyett inkább ott­hon fes­tett. Aztán egy szép napon, hir­te­len jött sze­szélytől vezé­relve, képeit a tokiói Hara­dzsuku egyik utcá­ján kipa­kolva rög­tön­zött kiál­lí­tást ren­de­zett az arra elha­la­dók szá­mára. Bőven akad­tak nézői és cso­dá­lói, így a fiú egyre gyak­rab­ban tere­gette ki műveit az utcákon.

És ahogy igazi exhi­bi­ci­o­nista kor­társ művész-fiatalhoz illik, Juk­inko ennyi­vel sem elé­ge­dett meg. Hama­ro­san újra kivo­nult az utcára, ezút­tal már üres festő­vá­szon­nal és egy céd­é­le­ját­szó­val fel­sze­rel­kezve, és bele­fo­gott abba, ami las­san világ­hírűvé teszi: azaz hogy egy­sze­mé­lyes trance– vagy hiphop-partyt ren­dez a nyílt utcán, a saját maga keverte zenére ropja, miköz­ben len­dü­le­tes ecset­vo­ná­sok­kal veti vászonra képeit. Egy ilyen utcai per­for­mansz per­sze ren­ge­teg nézőt vonz, a járó­kelők aka­rat­la­nul is meg­áll­nak bámész­kodni. A DJ-festő utóbb egy mene­dzser figyel­mét is fel­kel­tette, aki fel­ka­rolta őt, és máris egész sok média­sze­rep­lés­hez hozzá tudta segí­teni (rádió– és tévémű­so­rokba jut­tatta be). Ezen­kí­vül Juk­inko a meg­szo­kott tokiói per­for­man­szok mel­lett már – töb­bek között – Szin­ga­púr­ban és Párizs­ban is tar­tott bemutatókat.

Trance-szel és hiphop­pal fel­rá­zott előa­dá­sait „rit­mi­kus fes­té­szet­nek” nevezi.

.

Ezek a bemu­ta­tók elsőre kicsit gro­teszk­nek tűn­nek (talán csak nekem), de tény­leg elég meg­kapó a len­dü­let, ami­vel ez a srác pil­la­na­tok alatt oda­vág egy-egy kész fest­ményt. Bár az egy kicsit elvesz az egész vará­zsá­ból, hogy ha ráke­res­tek a google-ban vagy youtube-on, ren­ge­teg videót fog­tok találni az előa­dá­sa­i­ról, és úgy tűnik, Juk­inko ugyan­azt a néhány képet festi meg újra és újra. A dolog „képzőmű­vé­szeti része” tehát még­sem olyan spon­tán, mint ami­lyen­nek tűnik…ennek elle­nére tény­leg lát­vá­nyos ez a fajta alko­tási mód­szer (per­sze ha vala­ki­ben van elég önki­fe­je­zési haj­lam, hogy az utcán gya­ko­rolja). Figye­lem­fel­keltő street performance-nak pedig két­ség­kí­vül töké­le­tes, és ilyen for­má­ban a művész folya­ma­to­san kap­cso­lat­ban is áll azok­kal, akik a műveit szem­lé­lik. Juk­inko szá­mára pedig nyil­ván­va­lóan ez a fon­tos – nem a puszta alko­tás, csak az alko­tás ked­vé­ért, a többi embertől elzár­tan. Azt vallja: „A képek érté­kéről nem az alko­tó­nak kell dön­te­nie, hanem a nézők­nek. A meg­be­csü­lést pedig nem lehet eről­tetni.”

.

You­Tube Direkt

.

.

Ran­dom Posts